Az anekdoták mellett, sok pszichológiai vizsgálat is foglalkozott a kutyák kötődésével. És most vissza kell térnünk a fajtársfelismerésről elmondottakra, mert gyakran még a szakirodalomban sem különböztetik meg ezt a felismert és elfogadott fajtárshoz történő tartós kötődéstől.

A kutyáknál jól kimutatható hogy a fajtársfelismerés és a későbbi kötődés különböző, de egymást sok szempontból átfedő folyamat.

Így, van egy különösen érzékeny szakasz az életükben, a születés utáni 4-12 hetes korban, amikor a fajtársfelismerés kialakul és lassan átmegy a személyes kötődés folyamataiba. A fajtárs kategóriába történő befogadáshoz elegendő, ha a kiskutya ebben az életszakaszban hetente akár csak néhány percre is láthat, érinthet egy embert. Ha ez megtörtént, akkor alkalmas lesz arra, hogy a későbbi életében tartós kötődést alakítson ki emberekkel.

A személyes kötődés tehát nemcsak a szocializációs szakaszban jöhet létre, hanem később még a felnőtt kutya életében is, de a megfelelő korai szocializáció feltétele a későbbi kötődésnek.

Ha ebben a korai szakaszban ismerkedik meg a későbbi végleges gazdával a kutyus, akkor kötődése különösen gyorsan kialakul és nagyon tartós lesz. Ha a szocializációs periódus alatt több emberrel ismerkedik meg akkor később bárkihez egyforma erősséggel képes kötődni, azaz kialakul a “váltható gazdás kutya”, amelynek persze egyidőben mindig csak egy gazdája van. Azt is kimutatták, hogy a szocializációs szakaszban a kiskutyák még jóval kevésbé félnek ismeretlen állatoktól, tárgyaktól mint a későbbiekben. Ez az alacsony szintű idegenkedés teszi lehetővé a fajtársfelismeréshez szükséges kapcsolatok kialakítását. A kutya kötődés e jellegzetességeit korán felismerték a vakvezetőkutya képző iskolák, amelyeknek fontos, hogy a kutya felnevelőjét, betanítóját és később majd a vak embert is egyformán gazdának tekintse. Ha ez a szocializációs szakasz úgy telik el, hogy a kutya nem is lát embert, akkor valószínűleg nem lesz képes az emberrel normális kötődés kialakítására, mert bizonytalanná válik számára az, hogy az ember igazi fajtárs-e.

Valamiféle vonzalom ebben az életszakaszban más állatok iránt is kialakulhat, mert ilyenkor még keveredik a fajtársfelismerés és a kötődés folyamata. Azt hiszem, hogy ugyancsak kialakulhat felnőttkori, személyes vonzalom is más állatok iránt, de ennek tudományos bizonyítékát nem találtam. Van viszont egy első kézből származó történetem erről. Nógrádi kertünk egyik szomszédjának van egy tacskóformájú kutyája, Bikfic. A család gyakran evett házinyulakból készített ételeket és ezekből természetesen Bikfic is megkapta a részét. Az egyik évben egy húsvéti nyuszi valahogyan megmaradt és Bikfic kedves játszótársa lett. Telt múlt az idő és amikor a nyúl már nagyon nagy volt és a tél közeledtével a kellemes kerti életet is fel kellett egy időre függeszteni, a család úgy gondolta, hogy ez a nyuszi is a többiek sorsára jut és pörköltként fejezi be örömökben amúgy gazdag életét. Meg is történt a dolog, de Bikfic nem volt hajlandó a nyúlpörköltből egy falatot sem elfogadni, vagy három napig szótlan, bánatos éhségsztrájkot folytatott és még a mai napig sem fogad el nyúlból készített ételeket.

A kutyák tehát, ellentétben farkas őseikkel, nemcsak életük egy egészen rövid szakaszában képesek tartós kapcsolat kialakítására, hanem gyakorlatilag egész életükben és nemcsak fajtársaikkal, hanem másokkal, legfőképpen az emberrel, is.

Gácsi Márta munkatársam egyik témája éppen a kutyák felnőtt korban kialakuló kötődésének a tanulmányozása. Menhelyi kutyák vizsgálata azt mutatja, hogy már egy félórás együttlét egy menhelyi kutyával elindítja a kötődési folyamatot. Egyébként szegény menhelyi kutyákon lehet látni azt, hogy mennyire szeretnének gazdát találni és nem kell ehhez különösebben szakértői szem, hogy észrevegyük. Aki járt már kutyamenhelyen és látta a könyörgő tekinteteket vagy megkörnyékezte egyszer egy gazdát kereső kóbor kutya az pontosan tudja miről van szó.

Etológiai szempontból az a különös, hogy a kötődés tárgya itt nem a fajtárs, hanem az ember és ennek egyik oka az, hogy a szocializációs szakaszban a kiskutya az embert is fajtársává fogadta. A dolog valószínűleg még ennél is bonyolultabb. Állatpszichológusok több kísérletet végeztek annak bizonyítására, hogy a kiskutyák emberhez történő különleges és tartós vonzódása veleszületett, genetikai természetű tulajdonság és megfelelő kísérletekben még azt is ki lehet mutatni, hogy kutyakölykök emberrel kapcsolatos rokonszenve még a fajtárs kutyákhoz történő vonzódásukat is felülmúlja. Kutyakölykök még akkor is vágyakoznak az ember után, ha jelenlétében fájdalmas kellemetlenségek érik őket, vagyis nem képesek megtanulni azt, hogy az adott kísérleti helyzetben az embert inkább kerülni kellene. Ez a vonzódás nagyon fontos fajra jellemző tulajdonsága a kutyáknak és a viselkedésgenetikai ismereteink alapján semmi különös nincsen a kialakulásában. Ha valaki kisfarkasokat próbál megszelídíteni tapasztalhatja, hogy azok bizony veleszületten félnek tőle és csak nagyon nagy türelemmel, sok vesződséggel lehet őket arra megtanítani, hogy az ember jelenlétében ne valamilyen biztonságos fedezéket keressenek rémülten. A farkasok háziasítása során a félénk egyedek mindig elbújtak, megszöktek és gazdáikból sem váltották ki a gondozói érzéseket, így ezeknek az egyedeknek nem vagy bizonyosan kevesebbszer lehetett utóda az ember közelében, tehát generációk során ezek a tulajdonságok fokozatosan eltűntek a kutya viselkedési leltárából és megjelentek helyettük az ember közelségét, az ember érintését kereső egyedek, amelyek éppen ellenkezőleg mint a farkaskölykök, az ember közelében érzik magukat biztonságban.

................